Inspiráló versek

Nagy László

Alkonyat, virradat 

Felleg úszik: sajgó hattyú,
napnyugat: vörös koporsó,
eljön a hold: síró asszony,
haja világra leomló.

Csavarodok holdsugárba,
állok tornyas kék sisakban,
nap születik forró ágyon,
meghalok a virradatban.

Ki viszi át a Szerelmet 

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Kék hegyek hidege

Kék hegyek hidege ez az alkony,

odvak, völgyek homállyal tömöttek,

lelkem hallja, ahogy a kövekkel

vasalt paták s kerekek pörölnek.

Süvít a világba kitárt ablak,

suhog az égbe a sudár nyárfa,

zöld ruhájú kozmikus menyasszony,

szélverte kondenzcsíkból a fátyla.

Süt a mindenség, szemembe úsznak

csillagok, vérdíjak, tünemények.

Hullt világokkal felcicomázva

állok, a megváltóm: csak az ének.

Tájkép magammal

Tengerbe bukott napvilágtól
búcsúzkodok, lépnék utána:
hideg tajtékon holtan táncol
szívem öröme, ifjusága.

Végső ez a stáció, végső,
ne lessetek, nagy vízhez értem,
eddig elértem –, világ-sértő
arcom ezt jelzi mészfehéren!

Legyek csak árva. Rám a mocsok
tündökölhet, hogy megigézzen,
ellene fürdök, itt pancsolok
rettegve a végzet vizében.

Visszaköpöm a halál ízét,
amit a habok dobálnak számba,
dolgom: el ne moccanjak innét,
legyek élet s halál határa.

Hátamnál dombok: néhány emlék
búbosodik, ennyi a kincsem,
még nem hűltek le, – mint kemencék
melegítik fázó gerincem.

Weöres Sándor

Öröklét 

A Föld, hol az élet terem,

a mindent elnyelő sírverem

a síkság, hegy, tenger, folyó

öröknek látszik és muló.

Világűr és mennyboltozat

sok forgó égi kapcsolat

a milliárdnyi tűzgolyó

öröknek látszik és muló.

Mit eltemet a feledés,

egy gyík-kúszás, egy szárnyverés,

egy rezdület mely elpörög

Múlónak látszik és örök

Mert ami egyszer végbement

azon nem másít semmi rend,

se Isten, se az ördögök:

mulónak látszik és örök.

Ha nézem a világot

Ha nézem a világot
a világ visszanéz
azt mondom, összevisszaság
ő feleli, teljes egész.

Azt mondom, csupa valótlan
a semmiség ragyog
ő feleli, nézz meg jobban
a valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség
sok átsuhanó tünemény
ő feleli, nézz a tükörbe
amit ott látsz, az vagyok én.

Rejtvény 

Jövök egy erdőből,
ahol sose voltam.
Kerülök egy erdőt,
pedig benne élek.
Megyek egy erdőbe,
hová sose érek.

Szárny nélkül 

Mikor anyából földre tettek,

Hová keverték röptömet?

Embernek többé ne szülessek,

Szárny nélkül élni nem lehet.

Örök pillanat 

Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent –
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

Egy másik világ 

Egy másik világ küldött engem,

hogy milyen volt, már nem tudom,

de tört sejtése vissza-fénylik

színek nélküli fátyolon.

S ahogy a föld sok látomásán

régi hazám nyit néha rést:

onnan túlról majd vissza-sejtem

az örömet s a szenvedést.

A hangod akkor a legszebb

A hangod akkor a legszebb
ha kerete a csöndnek,
a hajad akkor a legszebb,
ha cseléde a napsugárnak,
az arcod akkor a legszebb,
ha emlékszem rája sírva,
a sorsod akkor a legszebb,
ha elszáll, mint az ének.

Suttogás a sötétben 

Kutból szállsz föl, te kedves gyermek. Fejed máglya,
karod vízfolyás, törzsed levegő, lábad iszap.
Megkötözlek, de ne félj: szeretlek és az én kötelékem
a te szabadságod.
Fejedre irom: "Szilárd vagyok, készséges, biztos és
otthonos, mint aki a nőnek tetszeni kiván."
Karodra írom: "Ráérek, nem sietek:
enyém az örökkévalóság."
Törzsedre írom: "Mindent betöltök és mindent befogadok: nem
vagyok válogatós; de ki az, aki be tudna szennyezni engem?"
Lábadra írom: "Megmértem a sötétséget és lenyúlok annak mélyére;
semmi sem sűlyedhet odáig, hogy én ne legyek alatta."
Arannyá változtál, kedves gyermek. Vegyél magadért kenyeret a
vakoknak és kardot a látóknak.

Pilinszky János

A tengerpartra 

A tengerpartra kifekszik a tenger,
a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szivem,
árnyéka vagyunk valamennyien.

Azt hiszem 

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Különbség 

Egy százlábú s egy flamingó között,
villanyszék és nászágy között,
egy pórus krátere meg egy
tündöklő homlok ragyogása közt:
semmi különbség. Különbség csak egy van,
ha azt mondják: "én jó vagyok",
vagy - ami ritka - azt mondják: "te jó vagy",
de ez is olyan különbség csupán,
amire Isten azt mondja magában:
mindkettő ugyanaz.

Itt és most 

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

Igen, a lomb 

Igen, a lomb ragyog,
a lomb tovább ragyog,
és te úgy függsz e televény
előterében, akár egy gyümölcs.Holott ember vagy, holott ember voltál,
útszéli Isten.

Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,

milyen sokféle vonzások között,

pedig zuhanunk, mint a kő

egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség

hálójában evickélünk, pedig

napra kellene teregetnünk

mindazt, mi rejteni való.

Milyen

megkésve értjük meg, hogy a

szemek homálya pontosabb lehet

a lámpafénynél, és milyen

későn látjuk meg a világ

örökös térdreroskadását.

Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

József Attila

Reménytelenül 

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -

Várlak 

Egyre várlak. Harmatos a gyep,

Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.

Rideg vagyok és reszketeg is néha,

Egyedül olyan borzongós az éjjel.

Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét

És csend volna. Nagy csend.

De hallanánk titkos éjjeli zenét,

A szívünk muzsikálna ajkainkon

És beolvadnánk lassan, pirosan,

Illatos oltáron égve

A végtelenségbe.

Amit szivedbe rejtesz

Freud nyolcvanadik születésnapjára

Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.

A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!

Nemes Nagy Ágnes

Fák 

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

Között 

A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy, a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat.

És lent a súly. A síkon röghegyek
nagy, mozdulatlan zökkenései,
amint feküsznek, térdenállnak
az ormok és a sziklahátak,
a földtan szobrai,
a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,
aztán megint a tömbök és a formák,
meszes csonttól körvonalig
kővé gyűrődött azonosság.

Az ég s a föld között.

A sziklák roppanásai.
Amint a nap átlátszó ércei
már-már magukba, fémmé a követ,
ha állat járja, körme füstölög,
s köröznek fent a sziklafal fölött
az égő paták füstszalagjai,
aztán az éj a sivatagban,
az éj, amint kioltja s kőmivolta
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai –

A nap s az éj között.

A szaggatások, hasgatások,
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között –

Éghajlatok. Feltételek.
Között. Kő. Tanknyomok.
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
Két sorba írva, tóban, égen,
két sötét tábla jelrendszerei,
csillagok ékezetei –

Az ég s az ég között.

Juhász Ferenc

A csönd virága 

A csönd elvirágzik levelet hajt a bánat nagy erekkel
Ne sikolts ne sikolts ne törj meg engem a szemedel
Ne feszíts föl a jajgatásra eleven síró kötelekkel
Száradok húsomban szerveimben belep a halál döngő kék legyekkel

Mint:a.polip karjai idegeim a nyálas űrbe kinyúlnak
Csillag halacskákra tekerődnek forró vérüktől ittasúlnak
Nyálkás zöld szem vagyok tengelyen forgó szenvedéseim kigyúlnak
Emelj ki mélyeimből üveges-közönyömtől ragadozó-álcámtól szabadúljak

Egy szarvast hallottam énekeni vándoroljunk arra a tájra
Ott csöndből vannak a levelek a némaság fái felszöknek sudárra
Ott piros madarak virágzanak ődöng a szelídség őz-sutája
Kihajt szívedből a szívem holdfényben nyit a csönd virága.

Radnóti Miklós